Kellemetlen emlékként jut eszembe, amikor a kommunista rezsim alatt egy héten kétszer volt melegvíz-nap, ami azt jelentette, hogy a hét többi napján a csapból csak hideg víz csordogált. Volt persze napja a vásárlásnak is, amikor egy hónapban egyszer lehetett étolajat és cukrot kapni, jegyre.

Amikor a börtönben, a kórházban vagy az elmegyógyintézetben látogatás-napról beszélnek, akkor mindenki jól érzékeli, hogy ezekben az intézményekben nem lehet csak úgy ki-be sétafikálni.

Napja van a madaraknak és a fáknak is, ami azt jelenti, hogy lassan kivágjuk az összes fát és az énekes madarak kipusztulnak. Napja, sőt világnapja van a környezetvédelemnek, ami jelzi, hogy pusztul a világunk. Napja van a ráknak meg az AIDS-nek, mert nem lehet gyógyítani, valamint a dohányzásnak, ami nem is betegség. De nincs napja a náthának, a pattanásnak és a fingásnak, mert ezek hétköznapi dolgok.

Ha valaminek napja van, azt lehet gyászolni vagy ünnepelni. A halál napját vagy a vereség napját többnyire szomorúan emlegetjük.

Ezzel szemben ünnepelni lehet a születést, az egyesülést, a függetlenséget, a feltámadást, a megalakulást, az első erekciót, a nyugdíjazást, a százhuszonnyolcadik évfordulót, azaz mindent, ami egy jól meghatározható napra esik és örömöt okoz.

Éppen ezért megmagyarázhatatlan, hogy miért van nők napja, mivel nők folyamatosan vannak, és – noha nem okoznak minden nap örömöt – nem is gyászolunk miattuk. Ugyan némelyek hiányt szenvednek belőlük, az a különös, hogy ezen a napon sem kapnak nőt. Teljes rejtély tehát, hogy mire is jó ez a kijelölt nap. A nő ugyanis nem betegség, bár évente sok ember halálát okozzák, közvetve vagy közvetlenül.

Egyesek szerint azért van nők napja, mert ilyenkor kedves kell lenni a nőkhöz. Ez jó hozzáállásnak tűnik, de az igazság az, hogy az elvárás az év többi napján sem szűnik meg, tehát ha nincs nők napja, akkor is ajánlott kedvesnek lenni és lehetőleg minél több virágot összehordani, mert a szemetet amúgy is férfi dolga levinni, hát mit számít az a pár láda száradt virág.

Nem kizárt, hogy nőnapot azért találták ki egyesek, mert azt gondolták, hogy ezzel egy évre letudják a kedvességet meg az ajándékozást, és így az év többi napjain lehetnek udvariatlanok, figyelmetlenek és önző macsók, akik önfeledten röhögnek, isznak, és a nőket főleg azért veszik igénybe, hogy kimosassák alsóneműjüket.

De az is lehet, hogy agyafúrt nők találták ki, hogy ezen a napon fokozottan több figyelmességet, virágot, csokit és csecsebecsét kapjanak, tehát nem csak esetlegesen, mint általában, hanem kötelező jelleggel, és ezért talán nem is a nők napjának, hanem a nők kötelező megajándékozásának napjának kellene nevezni. De mivel nem így nevezzük, az is elképzelhető, hogy valami egészen más van a háttérben.

Lehet, hogy a KGB, a CIA vagy a szabadkőművesek találták ki, figyelemelterelés céljából. Vagy a földönkívüliektől  ered, akik a Földön járva meglepődve fedezték fel, hogy élnek itt nők is, mert korábban csak férfiakkal találkoztak az űrben meg a Holdon.

Egyik barátom szerint a nők napját épp a nők találták ki, mégpedig azért, hogy joguk legyen dolgozni. Ezt azonban nem tudom elhinni, mert miért harcolna valaki ilyesmiért? De ha igaz, akkor határozottan ragaszkodom ahhoz, hogy a majdani férfiak napjához a zavartalan alvás, a felhőtlen ivászat és a borotválatlansághoz való jog fűződjön.

Környezetvédelmi erőfeszítésem nagyjából ebben ki is merült, mert egyéb dolgom is akadt: például dolgoznom kellett, pénzért. Közben persze szenvedélyesen védtem a természetet, bár a városban, ahol lakom, ritkán nyílt erre alkalmam: többnyire autók, betonoszlopok és ideges városlakók között botorkáltam, és főként magamra ügyeltem, hogy el ne gázoljanak, vagy ne lopják el a pénztárcámat.

Gyermekkoromban a környezetvédelemről beszélni merész és forradalmi dolog volt. Lázadás a rendszer ellen. A keresztyén misszionáriusok buzgalmából, a hippik különcségéből és a szobatudósok érthetetlen téziseiből született meg ez az új embertípus, amely minden jel szerint tehetségét és erejét a hétköznapi halandó számára tapinthatatlan problémák megoldására szentelte. A panda, a bálna, az esőerdő vagy az ózonlyuk számomra ugyanis nem hétköznapi dolog, és minden elismerésem azoké az embereké, akik – valamelyik erdélyi kisvárosban – ilyen dolgokat forgatnak a fejükben, mint az esőerdők kivágásának megakadályozása vagy a pandák megmentése.

Én ugyanis már akkor boldog lennék, ha a szomszéd nem kopácsolna minden vasárnap délután az udvaron. Valahányszor szieszta közben elkezd szegecselni, mindig úgy érzem, a szomszéd sokkal súlyosabb probléma, mint az ózonlyuk vagy az olvadó sarki jég.

És mivel én ilyen kicsinyes és szűk látókörű vagyok, tisztelettel felnéztem a környezetvédőkre, mivel ők messze voltak, többnyire csak olvastam róluk és ráadásul különcöknek számítottak.

De ez régen volt. A környezetvédelem immár nem néhány szakállas csodabogár meg rosszul öltözött skandináv nő heppje. Ma már komoly világszervezetek, nemzeti kormányok és köztiszteletben álló tudóshadsereg foglalkozik a kérdéssel, törvények és egyezmények születnek, tiltások, szabványok, illetékek és adók formájában válik valósággá az egykori elvont, nonkonformista és lázadó eszme.

Megmondom őszintén, számomra így már el is vesztette a varázsát a dolog. Immár nem izgulok a környezetvédőkért, hanem legszívesebben megdöngetném valamennyit, és lenyomnám a torkukon az összes, még élő pandamacit.

Rájöttem ugyanis, hogy abból, ami lappangó világforradalomnak indult, egy bürokratikus fejőrendszer lett, ami elsősorban minket, esetlen kisembereket akar megcsapolni.

A világon ugyanis nem lett kevesebb nehézipari létesítmény, háború, repülőgép, kísérleti atomrobbantás, nem maradt abba a meddő űrkutatás, nem tiltották be a műtrágyákat, a mérgeket, az ipari halászatot.

Viszont be akarják adni nekem, hogy ha az üzletben kapott alkalmi bevásárlószatyor leszakad, akkor megmenekülnek a pandák.

Ugyanis pár éve már nem lehet a becsületes, békebeli műanyagzacskókat venni, ha vásárolsz. Az ugyanis nem bomlik le. Ehelyett olyat adnak, ami már az utcán lebomlik, lehetőleg az átjáró kellős közepén, hogy az életedet kockáztatva kapkodhatod fel az épen maradt tojásokat meg a joghurtot.

A múltkor utánajártam, hogy az amerikai hadsereg harci gépei – repülőgépek, tengeralattjárók, tankok, hadihajók – mennyi üzemanyagot fogyasztanak egyetlen nap alatt. Gyorsan kiszámoltam, hogy én hat-hétezer esztendő alatt fogyasztanám el azt a mennyiséget, föltéve, ha végig padlógázzal vezetném a gépkocsimat.

Mégsem a háborúkat állítják le, hanem nekem próbálják beadni azt, hogy tizenötszörös árat kell fizetnem a benzinért, mert az jó a környezetnek.

Figyeltem is, hogy mióta egy havi fizetésemből alig tudom teletankolni az autót, azóta sokkal tisztább a levegő a városban, és jelentős mértékben csökkent a globális felmelegedés.

Továbbá abban is biztos vagyok, hogy mivel a minap vásárolt rezsót harminc lejjel drágábban vásároltam meg, ugyanis az „öko-adót” is ki kellett fizetnem, a Csendes-óceán élővilága megkönnyebbülten fellélegezhetett.

Nem szeretném, ha szívtelennek vagy fösvénynek tartanának: nem a kényelmemet vagy a pénzemet bánom én.

Csak a félrevezetést és a megtévesztést, az igazságtalanságot és az aránytalanságot nem szeretem.

Olyan ez, mintha egy leprást szemcseppel próbálnánk gyógyítani.

Szeretném látni a világ környezetvédő szervezeteit és politikusait, ahogy Amerika militarista politikája, Kína esztelen iparosítása ellen mondanak magvas mondatokat.  Ehelyett mindegyiknek az én szemetemmel, az én gépkocsimmal és az általam elhasznált évi pártucat műanyagzacskóval van a legnagyobb gondja. Ami természetesen érthető, mert nekem nincs más lehetőségem, mint elfogadni a szar zacskót, spórolni a benzinnel, és kifizetni az ökoadót, Amerika meg juszt is lebombázza Afganisztánt, ha a környezetvédők kukkra pisilnek is. Ezért kétszeresen is szenvedői vagyunk ennek az egész bolondériának, mert amíg mindenért többet fizetünk és rosszabb minőséget kapunk azzal a magyarázattal, hogy ez a környezetünk érdekében történik, addig (talán pontosan ebből a pénzből) a világot szétkísérletezik és elháborúzzák azok, akiknek minden szabad.

A múltkor egy nyugatról érkezett szakember arra buzdított a televízió képernyőjéről, hogy spóroljak az árammal meg a vízzel, mintha nálam működne a svájci részecskegyorsító vagy én nyomatnám a kőolajat az óceánba.

Mindezt azért sérelmezem, mert volt olyan időszak, amikor akarva-akaratlanul spóroltunk a vízzel, a villanyárammal, a benzinnel, sőt az élelmiszerrel és a beszéddel is. Nem azért, mert „környezettudatosak” voltunk, hanem mert sorvasztó diktatúrában éltünk, amelyben eldöntötték, hogy elég egy családnak tíz liter benzin és egy kiló máléliszt egy hónapra, este nyolc után pedig nincs szüksége villanyáramra, hiszen amúgy sem foghat a televízióval semmit. Ebben az időszakban a kisvárosban, ahol születtem, hetente kétszer volt melegvíz, és olykor a hideg vizes csap is száraz maradt. Fűtés és áram nélkül mosdottunk dideregve a bádoglavórban, hogy másnap reggel sorba álljunk étolajért.

Eközben nyugaton, a jóléti társadalmakban fényárban úszott a világ, pazar szökőkutak pompáztak a főtereken, és tonnaszámra dobálták el az emberek az ételt, az elektronikai cikkeket és a ruhákat, amiről mi csak álmodhattunk.

S most ezek az emberek úgy találják, hogy helyes minket „környezettudatosságra” nevelni. Erre csak a következő tudományos tézissel válaszolhatok: az anyátok keservit! Spóroljatok most ti. Egyetek évekig csirkét, aminek se mellehúsa, se combja, egyetek száraz kenyeret, üljetek a sötétben esténként, ne üljetek a fürdőmedencében, jó a bádoglavór is, járjatok gyalog vagy üljetek otthon, és aztán gyertek nekem pofázni. Gyermekeitek a számítógépen való játszadozás és drogozás helyett gyűjtsenek papírt, rongyot, vasat, mint ahogy minket köteleztek erre diákkorunkban, és kérjétek, hogy szűntessék be az általatok nézett száznegyven tévécsatorna mindegyikét, hogy este ülhessetek a gyertyafénynél.

És akkor ígérem, betartok mindent, amire taníttok. Lelkesen fogom kifizetni a környezetvédelmi adókat és illetékeket, betartom a környezetvédelmi szabályokat, rajongani fogok a szarszerű, szétmálló zacskókért, és esőben is kerékpárral fogok közlekedni.

Addig meg ne várjátok, hogy ez az egész kérdéskör komolyabban foglalkoztasson, mint Colombó térlátása vagy Kojak frizurája.

Ezzel szemben ma béke van, bőség, és igen fejlett biokémia, s a mai fejlett, civilizált országokban élő emberek folyamatosan aggódnak amiatt, hogy kövérek. Némelyek joggal, de ők amúgy sem tudják elvonszolni magukat a mérlegig. Mások minden érthető ok nélkül, hiszen csupán azért van lelkiismeret-furdalásuk, mert a bordáik nem szúrják át a bőrüket, mint az ujjukat torkukon ledugó fotómodelleknek, akiknek intelligencia-hányadosa rendesen Finnország éves átlaghőmérsékletével egyezik meg.

Az elhízás betegség, mondják a szakértők. A hipochonder fejlett világ azonnal ráharap: beteg akar lenni, hiszen csakis ezzel magyarázható ez a nyugtalanító bőség. Csakis így tudja elnyomni háborgó tudatalattiját, ahol ott lappang az ősi félelem az éhségtől. Mert az ember nem tud felhőtlenül örülni: mindig attól retteg, hogy az élvezetet elrabolják tőle, hiszen mindig így történt ez a világtörténelemben: a szép feleséget megszöktették, az almát ellopták, a Nintendo elromlott. Ezért, ha minden jól megy, a nyugati ember depressziós lesz, mert természetellenes dolog, hogy minden rendben van. A harmadik világ lakói nem izgulnak az elhízás miatt: igaz, rendszerint nincs mit egyenek.

Ha megkérdeznénk őket, kiderülne: azért úgy se könnyű.

A nyugati ember azonban nem akar erre gondolni, hacsak nincsenek ábrándjai arról, hogy ő valójában irgalmas szamaritánus. A legtöbb nyugati ember azonban nem irgalmas szamaritánus, hanem önző disznó, s ezért titkon szégyelli is magát. De mivel a ruha megszaggatása és a fejre szórt hamu nem része csodálatosan fejlett kultúránknak, áttételesen és a pszichológusok által is csak kevéssé elemzett módon, az ember fogyókúrázni kezd, vezekelni a jólétért: posztmodern bűnbánat ez a mindennapi friss kenyérért, a titokzatos összetevőkkel ellenállhatatlanná tett szalámiért, a génmanipulációval felpumpált almáért és a gyorsételekért.

Megfejthetetlen módon sokan úgy akarnak lefogyni, hogy ennek érdekében valamit fogyasztanak: joghurtot, zöld teát, csirkemellet.

Holott lefogyni igen egyszerű: nem kell enni. Csakhogy éhezni rossz, ezért ma elegáns nők nem csak kalapokról és cipőkről társalognak, hanem az ételek kalóriaértékéről is, és arról az értelmetlen hősiességről, hogy fenekük méretének megőrzése érdekében hány napra tagadták meg maguktól a hőn áhított csokoládét. A magukra valamit is adó férfiak azonban soha nem beszélnek pocakjukról, hanem elszántan izzadnak mindenféle vasakat emelgetve, attól a hiábavaló reménytől fűtve, hogy majd fel tudják venni a ballagáskor viselt öltönyüket.

Több évezred éhezés után egyszerre fontos lett a fenék mérete, a has körül képződő zsírréteg és a párnás comb. A cinquecento jeles művésze még csak az angyalokat rajzolta duci seggel, mert számára elérhetetlen mennyei messzeségben lebegett a rendszeres jóllakás. József Attila sem dicsekvésből írta le:

Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha…

sőt, inkább fájdalmas mélabúval töltötte el, hogy az anyja immár nem hozza kis lábasban kegyelmeséktől vacsoráját.

Ma sokan a vacsoráról is lemondanak, mert úgy hallották, hogy az nem jó. „Reggelizz úgy, mint a király, ebédelj, mint a polgár, vacsorázz, mint a koldus” – idézik. Ez szerintük arra figyelmeztet, hogy nem szabad vacsorázni; nekem speciel mindig azt juttatja az eszembe, hogy a monarchia idején a kéregetőknek jutott estebédre is.

Mások arra esküsznek, hogy hat óra (bizonyos források szerint hét) után nem szabad enni, mert azt már nem dolgozza fel a szervezet.

Ez nagyon elgondolkodtató, mert mi van azzal, aki éjszakai műszakban dolgozik, este nyolckor kel és reggel tízkor fekszik?

Vagy mi van akkor, ha hét (vagy hat) előtt tíz perccel bezabálok egy tábla szalonnát?

Vagy ha hét (esetleg hat) után egy perccel eszem egy almát?

Jó kérdések ezek. De hogy ne érjen vád, hogy csak kérdezek, de válaszokat nem adok, hadd mondjam el az én fogyókúra-tippjeimet is. Ha le akarsz fogyni, ne joghurtot egyél! Ne kocogj! Ne szedj amfetamin-tablettákat!

Költözz Szomáliába! Emigrálj Pakisztánba! Disszidálj Kínába! Menj a kórház fertőző-osztályára, hátha elkapsz valamit: kiválóan fogyaszt a TBC, a kolera, a pestis, de le lehet fogyni a vérbajtól, nem beszélve az immunhiányos betegségekről.

Aztán kiválóan fogyaszt a stressz, a kényszermunka, a gyász, a kemoterápia, vagy ha felcsapsz hajléktalannak.

Mindezt azért tárom fel, mert nem akarok senkit sem megfosztani a boldogságtól.

Hacsak nem próbáltok meg boldogan élni egy kis pocakkal.

Aztán jön a ráadás.

A helyszínelés (ez még érdekes), a rágódás azon, hogy miért zuhant le a gép (józan paraszti ésszel megáldott barátom egyből megfejtette: „azért, mert nem állt meg a levegőben”), aztán a holttesteket Oroszországból hazaviszik Lengyelországba, és jön a temetés.

Hát ez az, amit már nem kellene mutatni.

Én egyáltalán nem értem, mi a nyavalyának kell bárkinek a temetését is közvetíteni a televízióban. Lehet akár a római pápa is. Én, személy szerint, nem rajongok a temetésekért, és, ha csak egy mód van rá, nem veszek részt egyen sem. Örömmel kihagytam volna a Michael Jacksonét is, de hát mutatták, és az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megnézze. Mert énekeltek is, és mindenki felvette a legszebb ruháját.

Persze, ha Kis János és nyolcvanhét társa zuhant volna le egy géppel, akkor a hír annyi lett volna, hogy nyolcvannyolc utas meghalt, oszt jónapot. Nem emlékszem, hogy az elmúlt évek repülőszerencsétlenségeinek az áldozatait kamerák előtt temették volna el.

De mivel ebben az esetben értékes és ismert emberek haltak meg, a televíziósok kificamodott logikával azt gondolják, hogy a temetésük is érdekes és közérdeklődésre számot tartó esemény. Ennél sokkal súlyosabb, hogy a televízió képernyője által nevelt – vagy mondhatnám idomított – néző el is hiszi, hogy ez őt érdekli, sőt, rá tartozik.

Pedig a temetés nem „érdekesség”, és nem nézőknek való. A temetés intim, bensőséges, és mint minden szertartás, hordoz magában némi misztériumot. A temetésre az ember elmegy, koszorút visz, esetleg sír a pap beszédjén, és megszédül a gödör láttán. Mindezt a képernyőn látni, otthon, papucsban, miközben előtte egy western-filmet mutattak, utána pedig egy tamponreklámot, enyhén bizarr. Ennek már semmi köze a megrázó eseményhez, semmi köze a „nézők informálásához”, ez nem híradás, hanem ingyencirkusz, morbid paparazzi-lelemény, „kikalapálunk minden szart egy hírből” című ötlettelen kínlódás.

Az elnök gépe – sokunk őszinte sajnálatára – négy napja lezuhant, azóta ez a főtéma; a hírcsatornákon minden félórában előállnak valami marhasággal, bár jelenleg semmivel sem tudnak többet, mint szombaton. Persze minden állítólagos szakértő és megmondóember elmondta sületlen véleményét, de semmi újat nem hallani.

Szeretném megtudni, mi okozta a tragédiát, bár meg vagyok győződve, hogy semmi váratlan vagy megrázó dolgot nem fognak kideríteni. Nem az UFÓ-k térítették el a gépet, nem a csukcs terroristák robbantották fel, nem az oroszok lőtték le, nem jelent meg a fedélzeten váratlanul Shrek. Egyszerűen a pilóták elbaltázták a dolgot: volt még ilyen, és lesz is. Ezen lehet ám csámcsogni még fél évet, de a lényeg akkor is annyi: a lengyel népet, a civilizált világot, bolygónkat, vagy ami tetszik, szörnyű tragédia érte, sok értékes vezetőember odalett, és egyáltalán, kár az emberi életért. A többi médiabukta, nézőszopatás, hab a tortán. Én mindig utáltam a habot.

Az igazság az, hogy tortát sem eszem, ha nem muszáj.

(humoreszk)

Zagyi megállt a targoncával, leporolta a nadrágjáról a mészport, és váratlanul közölte velem, hogy megalkudott az egyik kollégájával egy kínai dobszerkóra, hiányzik ugyan a lengőcin, de nem baj, van neki egy ismerőse, a Béci, akinek van mindenféle cucca, még eredeti Marshall-ládája is, amit ő faragott keményfából, és csinálunk nála egy együttest. Nekem van gitárom, és bevesszük még a Petyát, aki ugyan nem ért semmihez, de seggig érő haja van, és szakálla meg minden, úgy néz ki, mint egy vadállat, és az unokabátyja, Csongor, remekül tud inni, ő lesz az énekes. Jól van, mondtam, majd valami súlyosat fogunk játszani, marhahúsdarabokat dobálunk a közönség közé, esetleg Petya köphetne vért is, vagy tanuljon meg basszusozni, háttérnek meg felakasztjuk azt a koponyát, amit a tavaly loptunk a kriptából, de mikor kifőztük, szétment, és muszáj volt papírmaséból újragyúrni a pofáját, de nem gond, a működtől úgy sem fog tisztán látszani, majd Csongort odaállítjuk elé, ha hajnalodik. Zagyi kinyögte, hogy ő úgy gondolta, hogy valami szép zenét játszunk majd, ő már tud is dobolni egy ilyen számot, az a címe, hogy Álmodj királylány, s a Béci sem fog örülni, ha majd ordítozunk meg túrjuk a földet. Akar a fene álmodozni, mondtam, még hogy királylány, tudhatnád te is a nyolc osztályoddal, hogy a királyokat már rég kiebrudalták mindenfelé, legfeljebb a csontjaikat mutogatják múzeumokban meg templomokban, csak az a múmia él még Olaszországban, vagy az a pápa? Tudja a fene, a Béci meg üljön le magának, mi nem adjuk el magunkat, azt játsszuk, ami kijön belőlünk. Na, az se lesz valami illatos, morogta Zagyi, reggeli kínlódásaira gondolva, aztán lelki szemei előtt megjelent a Grammy díjosztás, de akárhogy erőlködött, saját magát nem látta, vajon hol lehetek, gondolta, és körülnézett, de nem látta sem a sofőrjét, sem a testőrt. Biztosan alszanak a limuzinban, mosolyodott el bölcsen, és továbbtolta a targoncát. Petyának volt egy dobozgitárja, csak egy kicsit megrepedt, mikor belevert egy szeget, hogy tudjon rá madzagot kötni, de így is tűrhetően szólt ahhoz képest, hogy Petya csak az a-mollt ismerte. Délután elmentünk Zagyihoz, épp a káposztákat locsolták az anyjával, zavartan fogadott, és vörösen suttogta, hogy most nem nézhetjük meg a dobjait, esetleg nagyon távolról megmutathatja, de semmi szín alatt nem próbálhatjuk ki. Amikor a tegnap hazacipelte, betette a fészerbe, s miközben vacsorázott, a szuka belekölykezett, s a kutya nagyon ideges ilyenkor, nem ajánlatos közel menni, az apjának is megharapta a múltkor az arcát mikor részegen bukfencezett a tyúkketrecben. Kinyitotta a fásszínajtót, s egy akkora kutya, mint egy kisebbfajta bornyú máris fenyegetően hörögni kezdett. Hát nem baj, mondta Petya, fő hogy láttuk a dobokat, szerintem nagyon pocsék, ráadásul piros, abszolút ciki, legalább ne lenne rozsdás, de Zagyi megmagyarázta, hogy amit mi innen rozsdának látunk, az a kutya placentája, ami ráragadt a premierre, de ő majd letisztogatja, ha a kölykök megnőnek, és leviszi a műhelybe, ahol festik a karosszériákat, lefújják neki fekete festékkel, s akkor ragaszt rá egy halálfejes lehúzóst, s a cineket fényesre smirglizteti a húgával. Ezzel meg is lennénk akkor, bólogatott Petya, de muszáj lesz valami jó nevet találni az együttesnek, mert így nem megy, név nélkül, legyen például Petya és a Hullarablók, vagy a Boncnokok visszavágnak. Az lenne a legjobb, ha nem lenne nevünk, mert olyan még nem volt, és mindenki beszélne rólunk: Tudjátok, azok, akiknek nincs nevük. Persze, vágta rá Petya, csak úgy mondanák, hogy még nevük sincs. Főleg, mikor majd meglátják, hogy én egy orosz rádiót használok erősítőnek, jobb híján a vasaló zsinórjával, s erre Zagyi behozza majd a dobokat, tele kiskutyákkal meg placentákkal meg minden, gyönyörű lesz, mondhatom, főleg, amikor Csongor is megjön majd ittasan, és lehányja a színpadot. Másnap Zagyi telefonált, hogy hétvégén megyünk a Bécihez próbálni, csinálunk egy jó számot, és felvesszük szalagra, szétosztogatjuk, és egyből híresek leszünk, talán a tévétől is kijönnek majd, s akkor ő felveszi a bordó öltönyét, amit ballagásra kapott, egy kicsit kihízta azóta, de legfeljebb nem vesz alá fehérneműt. Ez így nem lesz jó, micsoda marhaság, bordó öltöny, mind fekete bőrbe kell, hogy öltözzünk, a hajunkat zöldre festjük, kihuzatjuk metszőfogainkat és karikákat teszünk az orrunkba, én pedig a kezemre tetováltatom, hogy Boksz. Petya ellenkezett, az lesz a legklasszabb, ha úgy öltözünk fel, mind az ősmagyarok, a fejünkre sisakot teszünk, neki van egy kardja, az ilyesmire buknak a nők, és még borotválkozni sem kell többet, Csongort pedig felöltöztetjük lónak, úgyis négykézláb bírja a legjobban. S akkor furulyával meg dorombbal is fogunk nyomulni, s mindenkinek leszakad a pofája. Nem vettük figyelembe a Petyát, de másnap csak karddal jött és sisakkal, s hozott magával egy furulyát. Hagytam, hadd fújja, legalább nem tudott közben inni. Közös erővel felmostuk Csongort, aki elaludt a vécén, felültettük egy kézikocsira, amivel apám a papírt szokta szállítani, és a főtéren bevártuk Zagyit, másfél órát késett, mint rendesen, de aztán egy nagy zacskó krumplival érkezett meg, hogy majd megsütjük. Mind kérdeztük, miféle próbaterem az, ahol krumplit lehet sütni meg ilyenek, de Zagyi bíztatott minket, hogy nagyon fog tetszeni, csak kicsit messze van a várostól, ám legalább nem zavarunk senkit. Közben lelki szemei előtt egyre távolodott a Grammy, mikor meglátta Csongort. Javasoltuk Petyával, hogy fogadjunk taxit, de Zagyi hunyorogva ingatta a fejét, hogy nem hiszi, lenne nekünk annyi pénzünk, mire kicsit megijedtünk, de ahogy elhagytuk a gyárnegyedet, meg is láttuk a hatalmas betonbunkert a mező közepén, s ott volt Bécit is, aki subában, báránybőr sapkában ült egy fatönkön, mellette láncon egy medvebocs. Béci juhtenyésztéssel foglalkozik, suttogta Zagyi, és unokaöccse a közismert Lojzi, a város legendás szólógitárosa, akit a tévében is mutattak, csak az közben megtalálta Jézust, és beállt egy pünkösdölő szektába, ott szokott játszani a gyülekezetben, ha megszállja a Lélek, és a haját is levágatta, s most gyűjti a pénzt, hogy levakartassa magáról a halálfejes tetoválásokat. Béci nem lehetett túl jó véleménnyel rólunk, gyanakvó szemmel méregette malacszemével Petya kardját; pechünkre Csongor épp akkor ébredt fel, s elkezdett kiabálni, hogy fehér egerek szaladgálnak az orrán, s mindenáron be akarta gombolni a sliccét. Hamarosan elcsendesedett, mert adtunk a kezébe egy mikrofont, s megmagyaráztuk neki, hogy most ő az énekes, és most egy számot fogunk játszani, amíg a krumpli megsül, a Destruction című nótát, amit ő is kiválóan ismer. Kitartóan nézni kezdtük Bécit. Hangszert persze nem hoztatok, mordult ránk, mi az anyátok úristenivel fogtok játszani, tán odaadom ezeket a gyönyörű hegedűket, hogy elszarjátok nekem? – s rámutatott egy állványra, ahol két hupikék gitár állt. Dobverőket és pengetőket hoztunk, és nekem van otthon egy alig használt dobfelszerelésem is, csak most nem lehetett elhozni, mert épp kölcsönadtam  a filharmóniára; ennek a fiúnak pedig van otthon egy gitárja, és legközelebb nem lesz baj a hangszerekkel, de most csak a terem akusztikáját akartuk látni, tetszik tudni. Aha, akusztika, bólogatott Béci gondterhelten, s alapos megfontolás után elővette a gitárokat, s miután a minket bizalmatlanul bámuló medvebocsot hozzákötötte a pingpongasztalhoz, egy függöny mögül kicipelt valami hangszórókat meg egy népi motívumokkal telefaragott ládát, amiben erősítő volt, addig nem láttunk ilyet, csak tévében, s ahogy tátottuk a szánkat, teljesen belecsavarodtunk egy elosztóba, Béci meg szidta az anyánkat, s megjegyzéseket tett a Petya kardjára, amivel mindenfélét levert és feldöntött, csak akkor hallgatott el, mikor Csongor véletlenül bedugta valahova a mikrofont, mire az egyik hangszóró elkezdett irgalmatlanul sípolni, s a medvebocs nyüszítve el akarta tépni a láncát. Aztán Zagyi beült a dobok mögé, leszedte a gumi védőlapokat és előhúzta a kabátja belsejéből a saját faragású dobverőit, összeütögetve őket, ahogy látta a filmekben, én pedig elkezdtem pengetni a gitárt, a hangszóróból dőlni kezdett a füst, de az volt a különös, hogy ha Petya tekergette a gitárja gombjait, az én gitárom hangja elment, és Csongor mikrofonja begerjedt, s ha én tekergettem, akkor beindult a pálinkafőző. A nóta két akkordból állt, de az egyiket nem tudtuk, Csongor viszont a szövegből csak az első két sorra emlékezett, de feltalálta magát, és többször is elismételte, közben kacsintgatott ránk, mintha viccből tenné. Zagyi valójában akkor ült először dobok mögött, ezt megpróbálta leplezni, és a kezében levő botokkal igyekezett mindent megütni, ami a közelében volt, néhányszor rátrafált a cinekre is, meg a pálinkafőző üstre, s mikor a gitárom összegerjedt a Petyáéval, a medvebocs pedig a pingpongasztalt vonszolva menekülni kezdett az ajtó felé, Béci habzó szájjal kirántotta a hosszabbítót a csatlakozóból, és rágyújtott remegő kézzel egy cigarettára. Fiúk, ezzel itten baj lesz. Mert én szeretem a modern zenét, ne gondoljátok, hogy nem, de én a szép zenét szeretem, azt, hogy Szállj el kismadár, meg Kör közepén állok, ezek legalább magyarul vannak és van is értelmük, vagyis érteni lehet, miről akar szólni, mert azok nem is ordítoznak meg nem verik a gitárt, mi ti, hanem szépen énekelnek, vagy ott van az a Zámbó Jimmy, mennyit szenvedhetett az az ember, hogy ilyen szép nótákat írjon, például ott van az a Hol voltál mondd, amikor nem voltál itt. De ti nem is magyarul énekeltek, meg ordíttok is, s te, Zsoltika fiam, a büdös életben a mancsodat nem teszed a dobjaimra, mert a nyakadat kitekerem. S aztán gitározni is meg kellene tanulni, fiúk, aztán jöhettek majd, amennyit akartok, mert mondom,  a szép zenét szeretem én, mondjuk  a csárdást azt egész nap hallgatnám. Mert a jó zenére táncolni is lehet, de milyen táncot lehet erre járni, amit ti énekeltek? Mutassam meg, hogy milyet? Mondjuk, vegyetek be egy jó hegedűst, ezt a részeg disznót pedig dobjátok ki. Vagy egy olyan trombitást, mint a Lagzi Lajcsi, s akkor játszhatjátok az ő nótáit. Mert ezzel, fiúk, ezzel az ordítozással, meg gitárveréssel messzire nem juttok, az biztos. Este elkeseredve a Gödörben piáltunk, s rávettük Zagyit, hogy ezentúl náluk gyakoroljunk, otthon, a fásszínben, és vásároltunk is kétszáz gramm patkánymérget a kutyának, az apjának pedig egy liter vodkát. Petya máris panaszkodni kezdett, hogy a rock ’n’ roll és ez a mocsok zeneipar csak felemészti az ember pénzét, de semmi haszna belőle, s nem is nyugodott meg addig, míg a fele vodkát meg nem ihatta; a patkányméregből rövid gondolkodás után nem kért. Zagyi nem rajongott az ötletért, még ittasan sem, de azért csak beállítottunk másnap egy szekér kacattal és Csongorral, mikor még Zagyi zákányosan horkolt a konyhában, hogy berendezkedjünk a fásszínbe, amit máris csak stúdióként emlegettünk, de már az elején gondok voltak, mert mikor nekiálltunk felszegezni hangszigetelésnek a tojástartókat a falra, egy rettenetes tag alsónadrágban, a szomszéd, átszólt, hogy ez így nem lesz jó, mert nem tud aludni, ő hajnali négykor kel, nem fogja hallgatni ezt a kopácsolást napestig. Pedig akkor még nem is zenéltünk. Később még kétszer átjött, aztán már csak a kerítésen túlról könyörgött, mert Zagyi megfenyegette a kaszával. A szomszéd nagyon fél a kaszától, mert fiatalkorában egy kedves népi játékban vett részt, aminek az a lényege, hogy a társaság legjózanabb tagja egy kaszát forgat körbe derékmagasságban, a többiek pedig megpróbálnak elugrani, s egyszer a szomszéd lett a vesztes, azóta hetente kétszer dialízisre megy a kórházba. Tíz óra tájt csak beállított két rendőrrel, akkor már berendeztük a fásszínt és zenéltünk, amilyen hangosan csak tudtunk. Zagyi verte a kínai dobjait, a lábdobba beszorult egy kiskutya, azt nem tudtuk kiszedni, nem is akart kijönni, hisz ott nőtt fel, most pedig vinnyogott, mint aki meggyőződött arról, hogy itt a világvége. Petya hol furulyázott, hol dorombolt, hol az ingét szaggatta, s Csongor is vonyított, amennyire csak bírt, persze azért is, mert a fejét megtapostuk egy kicsit, ahogy ott feküdt a földön, nekem saját gyártmányú villanygitárom volt, és hogy a torzítást is megoldjuk, összevissza kötöttük a szálakat, amitől minden recsegett meg fütyölt, közben néha befogta a Kossuth Rádiót is. Váratlanul a közönségünk, Zagyi húga, kiejtette a cigarettát a szájából és köhögve kiáltozni kezdett, hogy jaj, álljatok már meg, ezek agyonvernek, mert a szomszéd hatalmas göröngyöket hajított felénk meg sarat, amiket a rendőrök adtak röhögve a markába, aztán az egyik milicista bejött, megtekergette a Petya fülét, és megígérte, hogy a kardot feldugja a seggébe, ha még egyszer meglátja, és Csongor mindenáron meg akarta simogatni a rendőrkutyát, és be akart nyúlni a szájába, aztán mikor a kutya nem engedte, kezet akart csókolni a rendőrnek, akit állhatatosan kapitánynak nevezett, később ezredesnek meg tábornoknak. Egy ideig szünetelt a zenekar, mert muszáj volt egy kicsit maltert hordani, hogy kifizethessük a bírságot, s ebédszünetkor zsibbadtan ültünk a betonkeverő árnyékában, zabáltuk a margarinos kenyeret,  Petya pedig átkozott minket, amiért tönkremegy a körme és a tenyerén a bőr, hogy fog majd kinézni, ha fellépünk a stadionban, mindenki rajta fog röhögni, hacsak én meg nem mutatom a szar tetkómat, esetleg Zagyi a szőrös pocakját, a Led Zepp se lett volna soha híres, ha mindig maltert hordanak meg a rendőrök molesztálják őket próba közben, csak a Sabbath gitárosa dolgozott egy vasgyárban, aztán le is vágta mind a négy ujjbegyét, s muszáj volt dugót húzzon minden ujjára, hogy játszani tudjon, ráadásul még balkezes is, Ozzy pedig egyszer megette egy galamb vagy egy denevér fejét, igaz, részeg is volt, mármint Ozzy, de csak nem lehetett olyan ocsmány az a denevér vagy galamb, mint ez a kurva margarinos kenyér, és még a legyek is csípnek. Zagyi szeme egyszerre benedvesedett, mert hirtelen elképzelte magát ötvenévesen a betonkeverő mellett. Testőr és sofőr nélkül. Hirtelen megszólalt Csongor, tudjátok mit, fiúk, négyen vagyunk, legyünk mi a három testőr, s ezzel elnyomta az álom, csak motyogva súgta: Én leszek D’Artagnan.

Tegnap havazott, s villanyáram és koksz híján vodkával űztük el nagybátyámmal a hideget. Nagybátyám dideregve mesélte el, amit mindig is sejtettem: dédapám valójában egy hős volt, aki oroszlánként rohangált a vértől csatakos lövészárokban, szájában két orosz katona, és két lány ült állandóan a térdén, miközben lődözött patinás karabélyával, szájában sikkes szivarral, brillantinos hajjal.

A szomszéd szerint dédapámat be sem sorozhatták, mert legendásan rövidlátó volt. Ellenben nagybátyám szerint a szomszéd skizofréniás, betegesen irigy és ráadásul üldözési mániája is van, nem beszélve az epilepsziás rohamairól. A dédapám legendás alakját fölöslegesen próbálja beszennyezni egy ilyen vacak kis kommunista, mert a hősöket úgy hizlalja az idő, mint a foglyokat a becsempészett dugiszalonna: csak nézzük, mi a fene hizlalta őket ilyen nagyra agyunk penészes rácsai mögött. Tiszta röhej, mondja nagybátyám. Ne hagyd, hogy szidják a dédapádat, mert aki őt blamálja, valójában téged akar cseszegetni.

Igaz, több győztes csata után dédapám, a hadsereg rendíthetetlen csodakatonája is hadifogságba esett a Narajovka partján; negyven napig hajtották erőltetett menetben Szibéria felé, kenyéren és vizen, míg a negyvenegyedik napon megcsappant a humorérzéke, és szétütött az oroszok között, és több társával együtt megszökött. Azok később meghaltak, ő pedig kóborolt a hóban, kirabolta a gazdagokat és a pénzt szétosztotta a szegények között; a nádasban farkasokkal csatázott, malomköveket hajigált szórakozásból, majd Petőfivel is találkozott. Mert Petőfi nem halt meg a forradalom legszomorúbb csatájában, ahogy azt a széplelkű kispolgárok mindig is elvárták volna tőle. Frászt! Szibériában élt matuzsálemi kort, háborítatlanul. Hiszen dédapám találkozott vele tizenkilencben!

Nagybátyám jót húzott a vodkásüvegből, köhögött egy sort, és az ég felé nézett dideregve: kemény tél volt, az biztos; s dédapám a leghidegebb reggelen, két medvétől üldözve a nagy zimankóban betoppant Petőfihez, anélkül, hogy a havat lerázta volna lábszárvédőjéről. A költő, aki már közel járt a százhoz, hosszú kecskeszakállát simogatva, krákogva ült a csöpögő szamovár mellett, három kutyájával, kövér felesége pedig a kecskéket fejte a szoba sarkában, ami istálló is volt egyben, tekintettel a hidegre. A költő átillája már jócskán megkérgesedett, sőt ki is lyukadt, főleg a könyökén, és az ülepén is, de ezt dédapám csak sejtette, mert Petőfi nem tudott felállni, csak fészkelődött székén és pár keresetlen szót mondott fagyos orosz nyelven, görbe mutatóujját rászegezve a tócsára, ami egyre nagyobb lett dédapám havas bakancsa alatt. Petőfi tatárarcú fiai farkasbőr kucsmában szítták a pipát és bizalmatlanul pislogtak dédapámra, akin nemcsak a kincstári ruha feszült a fényes kitüntetésekkel és rangjelzésekkel ( több is volt neki), hanem valami subát is kapott egy muzsiktól és így nagyon vérszomjasan nézett ki az orrából lógó jégcsapokkal.

Később szótlanul ültek a szamovár mellett, hallgatva a farkasok szomorú tutulását. Teázgatás közben előkerült egy kis szíverősítő is, és a költő mesélni kezdett. Igen jól emlékezett a szabadságharcra, és az isteni Bemre. Aki az állandó szibériai havazásban egyre visszataszítóbbá változott a Petőfi fejében, szarvai nőttek és bakancsai patává szarusodtak, sőt hamarosan nőtt még egy feje, tipikusan osztrákos vonásokkal, ezért naponta órákon át átkozta, Magyarországot és feleségét, barátait sem kímélve. Hétvégeken pedig főleg a saját verseit gyalázta. Szabadság! Szerelem! Meg egy üveg rum, yo-hó! Hogy is írtam? Lépésit mindhalálig követni fogom? Bezzeg ő nem jött utánam erre a hatalmas hokipályára, szinte látom, hogy melengeti pocakját a törökországi tengerparton. Suvadt volna meg.

Lovon nyargalt, valahányszor aludni próbált. Milyen meleg volt akkor, júniusban! Lüders serege pedig bevonult Brassóba. Bem seregével a székelyek segítségére indult. Paszulyt ettek, füstölt oldalassal. A lószarszag és a széna szúrós illata álmosítóan szállt a melegben, az elcsigázott katonákra szöcskék ugráltak a fűből. Csíkszeredában megkapták Kossuth rendeletét, hogy forduljanak vissza. Idegesek voltak.

A költő egy nagy csontot talált a csajkájában, és egy arra járó cigányasszony megjósolta neki, hogy a felesége megcsalja ugyan, de a galambok és a kóborkutyák mindig szeretni fogják. Ezt akkor még nem értette meg.

Ezalatt Lüders bevonult Nagyszebenbe, s mikor meghallotta, hogy Bem ellenük indult, felvonultatta csapatát Segesvártól nem messze, és az udvarhelyi úton, Fehéregyháza előtt megütköztek. Akkora volt az ordítás, hogy a templom kárpitja kétfelé hasadt.

Állítólag Fehéregyházán sokáig élt a közmondás, hogy „futott, mint Petőfi a rozsban“. A költő mérgesen rázta a fejét: az emberek rosszindulatúak és hálátlanok, megkövezik a prófétákat és hagyják, hogy éhen haljanak a költők. Mert ő nem futott, hanem négykézláb mászott a búzatáblában, mikor elfogták, és leszúrták. Aztán hadifogolyként deportálták Szibériába, több társával együtt, és különböző falvakba telepítették őket.

Az első években még reménykedett, hogy előbb-utóbb csak érte jönnek, és hazatérhet. Mit sem tudott az otthoni káoszról. Barátai álnéven, kéményseprőnek vagy kubikosnak öltözve bujdostak Isten háta mögötti kis falvakban. Neki lassan forrtak össze oldalbordái, a nyelvet pedig még lassabban tanulta meg. Előbb cinikus lett, aztán rezignált, végül pedig – szibériai. Érezte: a csere holta után sem fog érdekelni senkit. A nagy emberek csak haláluk után, bronzszobor formájában nagyok és értékesek igazán: ezt érzik a galambok és a kóborkutyák is.  Ők naponta bemutatják tiszteletüket. Ünnepnapokon pedig felvonul a cserkészcsapat és a honvédség, a templomkórus énekel, hazafias dallamokat játszik a bányászzenekar: Istenem milyen szép is az, hát ki cserélné ezt el egy harminchatkilós, köszvényes költőre, aki káromkodik és iszik?!

Valami ócska újságokat kapott évekkel később, s így kapta élete első szívrohamát: Bem elvesztette a temesvári csatát, és így megásta a forradalom sírját. Mikor Haynau ellen vonult, leesett a lóról és megütötte a vállát, és elbújva, egy kis vadászlakban várta az ütközet végét. Mi a gyehenna lehetett volna egy ütközet vége, vezető nélkül, rúgta fel a sajtárt elkeseredetten Petőfi, mire nyomban kapott egy pofont testes feleségétől. A temesvári csata után világosan látszott, hogy a forradalomnak konyec. És akkor dédapám sejteni kezdte, hogy valószínűleg az ő háborújának is konyec. Dacára annak, hogy ezt NEM Bem vezette. Persze, akkorra a háborúnak már rég befellegzett, sőt már Tisza Pistát is meggyilkolták, és dühöngött a proletárdiktatúra. Horthy fehér lovának az anyja gyanútlanul legelészett, egy Adolf nevű szobafestő és mázoló pedig leesett a létráról, és nagyon megütötte a fejét, de ezt még senki sem vette észre. Nagyapámat beíratták – immár másodjára – az elemibe, nagyanyám pedig elveszítette első tejfogát.

Dédapám pedig orosz népdalokat dúdolt Petőfivel, csontrészegen.

Mindez, persze, megcáfolható, mert Petőfi soha nem tért vissza a fogságból. Ha engedték sem ment volna. Először is, sejtette, hogy az asszony megcsalta. Másodszor: Ferenc Jóskához nem írt volna semmi pénzért dicsőítő verset, a kubikusmunkához pedig nem értett.

És aztán, ha azt veszem Szibéria egy nagy puszta, télen. Néha hiányoznak a csikósok, meg a jó bor. A vodka elég vacak ugyan, de meg lehet szokni. És kell is, a hidegben.

Meg aztán, nem lehetett olyan rossz Szibériában, summázta két csuklás között nagybátyám, és intett, fordítsam meg a tolókocsiját. Elvégre dédapád sem tért soha vissza. És hírt sem adott magáról.

W. E.

(Helikon, 2001/9, 333)

A szabadkőművesek egy igen titokzatos társaság, és minden fondorlatos tanukat és aljas mesterkedésüket sűrű homály fedi. A múltkor a közkönyvtárban egy egész targonca könyvet találtam róluk, és mindegyik megerősítette ezt az információt. Annyira titokzatosak, hogy csak a tagok nevét és beosztását, a különböző páholyokat és kitűzött céljaikat, valamint módszereiket és a felhasznált szervezetek, bankok, cégek, és politikai pártok nevétismerjük, és még néhány csomó lényegtelen adatot, amelyek részletesen leírják tanításaikat.

A világot valójában Babilon óta ők irányítják, vagy legalábbis, készülnek átvenni a hatalmat, ezt nem értettem pontosan. A háborúkat is ők szervezik, meg a népbutítást. Következésképpen igen hatékonyak, mert mindig voltak háborúk és buták. Csak sajnos, azt nem tudjuk, kik szervezik a békét, az ész elosztását és a karácsonyt, mert ezekből érzékelhetően kevés van, főleg az észből. Karácsony viszonylag elég sűrűn van, általában évente.

Valami turpisság lehet azért a dologban, mert sokan panaszkodnak a háborúk miatt, de még senki nem háborgott, hogy kevés az esze. Ezt elég jól kifundálták a szabadkőművesek.

Az ufókat is ők szervezik, állítólag. Tudniillik, már Babilonban megejtették a nulladik típusú találkozást, és azóta az ufók is titkon támogatják őket, gabonakörökkel, villódzó fényekkel, és újabban egy emberszabásúra sikeredett klónozott beszélő majommal, akit – agyafúrt módon – megtettek az Egyesült Államok elnökévé. Ráadásul a földönkívüliek a szabadkőműves elit rendelkezésére bocsátottak egy szupertitkos technológiát is, ami a mágnesességen alapul, és aminek a segítségével mindenhová el lehet jutni üzemanyag nélkül. Ez azonban tényleg nagyon titkos, a könyvekben csak pár műszaki rajz és egy-két technikai adat volt megadva, amelyek alapján én csak egy retekhámozó gépet tudtam összeállítani, nagy elszántsággal.

Ezek a titkos járművek azonban soha nem lesznek a közjó szolgálatába állítva, mert a szabadkőművesek nagyon sok pénzt keresnek a benzinből, gázból és a tricikli-eladásokból. Márpedig, ha kiderülne a titok, mindenki szemétbe vágná a gépkocsit és a triciklit, és ilyen mágneses izéken száguldoznánk napestig.

A betegségeket is a szabadkőművesek terjesztik, szándékosan. Régebb a leprát és a kommunizmus, manapság a rákot, az AIDS-et és az MTV-t. Legutóbbi kísérletük a madárinfluenza, ami főleg a tévéhíradókat fertőzte meg.

Ők találták ki a vallásokat is. Először jött egy Mózes nevű szabadkőműves, de őt le kellett váltani, mert folyamatosan elcsavargott a tengerben meg a pusztában, és nem vette komolyan Palesztina leigázását. Később egy Jézus nevű szabadkőműves beadta az együgyűeknek, hogy meg fog halni, ezért meg is ölték. Tanítványa, Pál, ezzel nem foglalkozott, viszont Damaszkusz mellett ufókkal találkozott, ezt részletesen le is írta. Ebből lett a katolicizmus. Kicsivel később egy Mohamed nevű szabadkőműves az egészet lefordította arab nyelvre, de mivel vagy görögül, vagy arabul nem tudott – az is lehet, hogy valójában csak a holland nyelvet beszélte hibátlanul –, elírt néhány dolgot, azóta a keresztények ölik a zsidókat, a mohamedánok mindenkit, aki repülőn utazik, a zsidók pedig bárkit, aki nem zsidó. De az is lehet, hogy fordítva van. Futott még egy Buddha nevű szabadkőműves is, ez később belépett a Nirvánába, ami – tudtommal – egy rockzenekar.

Természetesen, a képzőművészet világára is rányomták sejtelmes pecsétjüket a szabadkőművesek. Ez főleg az altamirai barlangban szembeötlő, ahol pálcikaembereknek álcázva szabadkőműveseket festettek a sziklafalra. DaVinci ezen is túllépett, ő leplezetlenül festett híres szabadkőműveseket: Jézust, Mona Lisát és még egy rakás mindent; lovakat is. Emellett boncolt is embereket, bizonyára kereste a szabadkőműveséjüket. Egy másik szabadkőműves, Kelemen, a feleségét is bevonta tervébe, főleg, ami az alapot illeti.

A huszadik században egy csomó szabadkőműves csapott fel festőművésznek. Ezek a képek arról ismerhetők fel, hogy pontosan olyanok, mintha egy szabad kőműves festette volna őket.

Az irodalomban mindenekelőtt egy Dante nevű szabadkőműves jeleskedett, aki könyvet írt arról, hogy átment a poklon. Később kiderült, hogy mindez egy budapesti metróállomásra értendő, csúcsforgalomban. Nostradamus – eredeti nevén Braun Palkó – egy jövőbe látó géppel is rendelkezett. Megjósolta többek között, hogy 1999 után 2000 jön, és mindkét évben lesz május, ami be is következett. Továbbá rájött arra is, hogyan lehet aranyból rezet gyártani. Egy másik találmányát, a kutyaszar eladását Trabant álnéven, halála után évszázadokkal sikeresen megvalósították.

A híres zeneszerzők is mind szabadkőművesek. Beethoven például számokkal jelölte szimfóniáit; ezek valójában titkos kódok, mert megfelelő sorrendben kiadják a világ összes szabadkőműves bankkártyájának a PIN kódját. Beethoven élete vége felé azt kívánta, bárcsak ne hallana többet olyan dolgokról, amelyeknek semmi közük a szabadkőművesekhez; ez a vágya be is teljesedett.

Korunk legszemérmetlenebb szabadkőművesei a Pink Floyd nevű zenekar, akik egyenesen Falnak nevezték el egyik lemezüket, nyilvánvaló utalásként. Különös benyomást keltenek a hallgatóban Presser Gábor lemezei is, amelyeket lejátszva az az érzésünk támadhat, hogy valaki énekel.

És végül, nyilvánvalóan, a politika a szabadkőművesek igazi pályája. Ismertebbek Julius Cézár, akiről a naptárban elnevezték december 18-át, illetve VIII. Henrik, akiről az augusztust. Utóbbitól a nők valósággal elvesztették a fejüket. Egy másiktól, egy Hitler nevezetűtől még férjeiket, gyermekeiket és házaikat is. Állítólag van egy titkos terv, ami generációról generációra száll, és aminek érdekében évszázadok óta sötét aknamunkát folytatnak. Ennek keretében Magyarországot átköltöztetik Alaszkába, a nyugati fehéreket felküldik a Holdba, a feketéket betelepítik Európába, Ausztráliát elsüllyesztik, Afrikába pedig építenek egy rohadt nagy tricikligyárat, amiben csupa kínai fog dolgozni. Úgy látom, jó úton haladnak, mert Európában már nyüzsögnek a feketék, és néhány évtized múlva Magyarország teljes lakossága belefér egyetlen jégkockába.

Egyetlen dolgot azonban hadd mondjak még el. Mióta dolgozom ezen az összefoglalón, a szabadkőművesek szemmel tartanak, és titkon sugározzák az agyamat, hogy ne tudjak dolgozni. Reggelente pedig rendszeresen eltaszítják a lábtörlőmet Erzsi néni ajtaja elé. Egyetlen reményem már csak abban van, hogy ezt az írást még be tudom fejezn

Tévedés ne essék: nem a pórul járt hétköznapi emberrel szemben vagyok érzéketlen. Ha valakire rászakad a háza, felrobban a gázpalackja, vagy leszakad alatta az erkély ruhateregetés közben, azt igen tudom sajnálni.

Végül is, ezek igen szomorú balesetek, amiket az ember még csak el sem kerülhet. Mert kell valahol lakni, muszáj enni és úgy tűnik, ruhát mosni is felettébb szükséges.

Azonban nem tudom sajnálni azokat, akik éhen halnak a Himaláján, nyakukat szegik ejtőernyőzés közben, vagy megeszi őket egy gonosz cápa a tenger mélyén.

Ugyanis mindig feltevődik a kérdés: miért mentek oda?

És ha már oda mentek – nyilván, számolva az esetleges következményekkel – miért kellene sajnálni őket?

Az ember élete során nem tudja elkerülni, hogy ne tévedjen be különböző épületekbe, amiket gyarló kőművesek építettek, ezért leomlásuk csak idő kérdése.

De egész jól el lehet kerülni, hogy ne mászkáljon az ember a Himaláján meg az óceán fenekén. Nekem eddig minden további nélkül sikerült.

Mert mi keresni való van ott? Mégis, mit gondol az, aki felmászik sok ezer méter magasra? Mire lehet számítani a dühöngő hóviharban, vagy ragadozó halak között osonva, búvárruhában? És ne mondja senki nekem, hogy kötelező ejtőernyőzni, fejest ugrani az Amazonasba meg kóborolni a dzsungelben. De ha ez úri passzió, sport, hobbi, időtöltés, vagy erőfitogtatás, akkor nem is föltétlenül szükséges, hogy szerencsésen végződjön.

Mert ilyen az ember: ha felmászik az Everestre, és nem töri el a gerincét, akkor keres egy másik, egy nagyobb hegycsúcsot.

Ha leugrik kétezer méterről, és az ernyő kinyílik, következő alkalommal felmegy háromezer méterre.

Vagy leugrik ernyő nélkül.

És akiket megesz a cápa, azok nem amatőr búvárok, akik először merülnek. Hanem többnyire tapasztalt világjárók, akik megjárták már hetedhét ország tengereit, és új izgalmakat keresnek, amelyek a természet jóvoltából jelentkeznek is, hatalmas fogak birtokában.

Hogy őszinte legyek, engem a világ pénzével nem lehetne rávenni arra, hogy kietlen hegycsúcsokon botorkáljak a hóban, vagy repülőre üljek.

A természet minden jel szerint nem tartotta szükségesnek, hogy egyáltalán a levegő magasabb rétegeibe jussak, hiszen nem adott szárnyakat. De adott egy segget, hogy azon üljek, és az egész jól megy.

Azt pedig kicsi korom óta tudom, hogy egyszerűen képtelen vagyok a víz alatt lélegezni. Egyből rájöttem, hogy nem megy! Ezért azt is veszélyesnek tartom, hogy bemásszak olyan vízbe, ami nem a fürdőkádban lötyög. Sőt, ha a kádban kékes uszonyokat pillantanák meg, azt hiszem, megfontolnám, mielőtt belógatnám a lábam, hogy leharapják-e.

És még így sem kerülheti el az ember a baleseteket, mert hasmenést kaphat, rászakadhat a plafon, eltörheti a lábát a lépcsőn, magára boríthatja a paradicsomszószt főzés közben. És ez szomorú. Ha az embernek nincs szándékában mindenáron kínok között meghalni, és mégis sikerül, akkor az elkeserítő.

Mint ahogy az is elég megrendítő, hogy egyesek egész életükön keresztül hegyeken mászkálnak, röpködnek, búvárkodnak, medvékkel birkóznak, kígyókat szelídítenek, kannibálokkal barátkoznak és kardot nyelnek, és mégsem rettegnek annyit, mint annyi beszari, aki otthon, a meleg lakásban, puha papucsban a tévé előtt, a fotelben ülve hasgörcsöt kap csupán azért, mert nem érti meg, hogy valahogy csak meg kell dögleni.

Óvatosan megfogjuk a rosszarcú figurát, melléadunk egy szász csülköt, egy kis vizenyőskék liberalizmust, halkan alápancsolunk udemerés gulyáskrémmel, a lukakat pedig betömködjük román nacionalistákkal, juhászból lett milliomossal, sok hülye dumával és alaptalan ígérettel, trükkös filmekkel, ezzel-azzal, ízlés szerint.
Harsányan főzni kezdjük.
Főzés közben folyamatosan használjuk a statisztikai intézeteket és a televízióadókat arra, hogy mindenkit meggyőzzük: a fazék alatt nagy a gőz és sok a finomság.

Közben azért legyünk óvatosak, mert ha idő előtt felemeljük a fedőt, és forrón tálaljuk, még kiderülhet reggelre, hogy a kancsi majomból csak jobb leves főtt. Nem sokkal ízletesebb, de a fűszerrel, a jóslattal és a szúró-vágó szerszámokkal ajánlott óvatosan bánni.

Minderről eszünkbe juthat Mózsi bácsi rendkívül nagy tapasztalatra és emberismeretre valló intése: „Fiam, ne szeljél este részegen kenyeret, mert reggelre kiderülhet, hogy az ujjaiddal már csak bináris rendszerben tudsz számolni.”